Egy egészen jó cikket olvastam a Kettős Mérce blogban, a szerzője Kapelner Zsolt, aki interjút készített Işık Sarıhannal, a We Need to Talk About Turkey szerkesztőjével. Innen az előzményezett cikk címe: Beszélnünk kell Törökországról. Persze előre kell bocsájtanom, hogy nem vagyok sem a török belpolitika, sem az iszlám fundamentalizmus szakértője, így egyáltalán nem szándékozok a cikkel kapcsolatban észrevételeket tenni. Kizárólag arra szorítkozom, hogy az interjúalany magyar vonatkozású megjegyzéseire reflektáljak.
Persze attól, hogy nem vagyok Törökország-szakértő, még megengedhetek magamnak egy észrevételt, mert manapság olyan kevés dicsérni való akad a médiában, hogy elmondjam, nagyon méltányolom a szerző mértéktartását és az objektivitásra való törekvését, ami kiérződik a cikkből. A dicséret egyrészt őt, másrészt az interjúalanyt illeti, aki nagyon diplomatikus véleményt fejt ki. A szerző pedig törekszik arra, hogy kívülállóként vegyen részt a riportban, és nem próbál semmilyen álláspontot az olvasóra tukmálni.
Az interjúban arról esik szó, hogy Erdoğan politikája többé-kevésbé nyíltan halad a fasizálódás irányába, és ennek kapcsán merül fel a párhuzam az Orbán-rendszerrel. Az iszlám terrorizmus kérdése a cikkben csak érintőlegesen merül fel, jelentősége inkább csak a menekültválság magyar vonatkozásai miatt van.
Amivel kapcsolatban a véleményemet elmondani szeretném, az a szerző következő kérdésére elhangzó válasz: „Sokan adnak hangot manapság annak a félelmüknek, hogy a tekintélyelvűség Európában is felemelkedőben van. Látsz bármiféle párhuzamot Törökországgal? Ha igen, szerinted tanulhatunk valamit Törökország esetéből és a török ellenzéktől?” A kérdésre adott választ az alábbiakban idézem.
„Orbán és Erdoğan nagyon hasonlóak abban az értelemben, hogy a fő cél az ő köreikben – úgy tűnik – az államapparátus fölött hatalom átvétele és egy „illiberális” rendszer felépítése – ahogy azt errefelé mondani szokták –, amely felváltva mozgósít különféle populista stratégiákat a támogatás megszerzése érdekében. Ők egyébként mindig is jó barátok voltak, és Orbán olykor elismerő megjegyzéseket tesz Erdoğan rendszerére. A Jog és Igazságosság Pártja Lengyelországban ideológiailag komolyabbnak tűnik nekem, már ami a szélsőjobboldali beállítódást illeti, és Orbántól és Erdoğantól eltérően kicsit túl gyorsan és ügyetlenül jártak el, idejekorán riasztva mindenkit. Szerintem az EU kontextusa bizonyos mértékig garantálja, hogy Magyarország és Lengyelország nem mennek olyan messzire, mint Törökország.
De ki tudja, mi lesz a jövőben az EU-ból, ha folytatódik a jelenlegi széttöredezés. Amit én a demokratikus baloldalnak javasolnék Magyarországon és Lengyelországban, az az, hogy vegye komolyabban az átlagemberek félelmeit, hogy így csillapítsa a szélsőjobboldal vonzerejét. Komolyan venni és hangoztatni az ISIS-hez hasonló erőszakos reakció fenyegetésének tényét, és ésszerű biztonsági intézkedéseket szorgalmazni - amelyek nem korlátoznak alapvető szabadságjogokat, különösen a szabad mozgáshoz való jogot -, nem idegengyűlölet. Szerintem egy fontos ok, amiért sok hétköznapi ember elcsábul a szélsőjobboldal felé az, hogy nem látják, hogy a baloldal komolyan venné ezeket a biztonsági aggályokat. Én azt ajánlanám, hogy hozzunk létre egy olyan nyelvezetet, amely nem a megosztáshoz járul hozzá. A megosztottság csak segíti az autokrata-jelölteket céljaik elérésében.
Ha fennáll a tekintélyelvűség és a fasizmus felemelkedésének veszélye, annak csak széles körű összefogással állhatjuk útját. Az ellenzék különböző frakciói jobban teszik, ha eltekintenek nézeteltéréseiktől és rövid távon együttműködnek, mielőtt túl késő. A török ellenzék ezt mulasztotta el. Sokakat látok Magyarországon, akik már minden politikai küzdelmet reménytelennek látnak, de Törökországhoz képest még így is számos út nyitva áll, és az elnyomás mértéke Magyarországon – ahogy látom – még mindig nagyrészt összhangban van az „európai sztenderdekkel”.”
Pontosítsuk, a demokratikusnak mondott baloldal a nyugatos demokrácia híveit jelenti!
Persze én nem „demokratikus baloldalnak” nevezném, akinek a javaslatok szólnak, hanem maradnék „demokratikus ellenzék” megszokott fogalmánál, mert baloldal, mint olyan, Magyarországon nem létezik. Olyan, hogy „demokratikus baloldal” sem létezik. Még „diktatórikus” baloldal sincs égen-földön sem. Nálunk semmilyen baloldal nem létezik, ilyesmi csak a Fideszhez képest határozható meg. Ez nem egy objektíve létező mérce, nem egy iránytű, csak egy parlamenti ülésrend. A kommunisták is rejtőzködnek. Nem azért, hogy illegalitásba vonultak volna, hanem azért, mert nem képviselnek számottevő tényezőt. Azaz mintha nem is volnának. Tehát maradjunk azoknál, akik a kormánypártok „ellenzékét” jelentenék! Ilyen is kétféle van: a „demokratikus” ellenzék és a szélsőjobboldal. Az egyik a kormánypártoktól balra van, a másik pedig jobbra.
Azonban ha a menekültválságot nézzük, a kormánypártok és a szélsőjobboldal bevándorláspolitikája között nincs lényegi eltérés. Egészen nyilvánvaló, hogy ebben a tekintetben a kormánypárti retorikát éppen az a törekvés hatja át, hogy a szélsőjobboldal vitorlájából Orbán Viktor kifogja a szelet, hogy megállítsa a szélsőjobb előretörést. Ez alapvetően sikerült is neki. Ez az oka annak, hogy a menekültválság vonatkozásában a kormánypártok és a szélsőjobb politikájában lényegi különbség nem mutatkozik. Ami a kormánypárti bevándorláspolitikától markánsan eltér, az a „demokratikus ellenzék” felfogása a menekültválságban.
A „demokratikus ellenzék” bevándorláspolitikája azonban véletlenül sem „baloldali”. Nemcsak azért, mert Magyarországon nincs baloldal, hanem főképpen azért, mert ez a politika a neokonzervatív globális kapitalizmus liberális néven eladni próbált bevándorláspolitikája. Amit jól le lehet mérni azon, hogy a multinacionális nagyvállalatok olcsó munkaerő iránti igényét hivatott kiszolgálni a bevándorlók hatalmas tömegével.
A különböző bevándorláspolitikák besorolása a fasiszta vonulatba
Itt tehát csupa-csupa jobboldali bevándorláspolitikáról van szó, melyek között egyetlen baloldali nézet sincs. Ha pontosak akarunk lenni, akkor azt mondhatnánk, hogy a szélsőjobboldali nézet a neonáci verziót jelenti (amely nyíltan kimondja, hogy agyon kell lőni a migránsokat, vagy tengerbe kell folytani őket). Ehhez képest a kormánypárti verzió az enyhébb, a fasiszta változatot kínálja (nem szabad beengedni őket, hogy mi lesz velük, az nem ránk tartozik). A „demokratikus ellenzéki” változata a bevándorláspolitikának pedig nem egyéb, mint a „liberálfasiszta”, azaz a neokonzervatív globális kapitalista forgatókönyv. Ez utóbbi csak annyiban különbözik az előző kettőtől, hogy azt mondja, ki kell toloncolni őket (hogy hogyan, azt nem tudjuk, hogy mi lesz velük, azt sem). De előfeltétel volt, hogy be kellett engedni őket, azaz a káoszt meg kellett teremteni! Meg a következménye is a káosz lesz, ami a kötelező kvóták alkalmazását fogja jelenteni. Senki nem akarta, mégis ránk fogják kényszeríteni. És ez volt a cél! A káosz!
Ezt a felismerést ki kell mondani! A liberálfasiszta bevándorláspolitika csak abban különbözik a riválisaitól, hogy részét képezi a káosz, a politikai és gazdasági destabilizálás. Valószínűleg ez is volt a neokon agytröszt kimondatlan célja: nagy zűrzavart teremteni, amiben a hétköznapi liberális emberjogi értelmezés semmit nem jelent, csak egy kamuflázs. Nem szolgál mást, mit közönséges félrevezetési szándékokat. Mert egészen egyszerűen a nyugatos demokrácia híveinek nem akaródzik ebbe a fasiszta vonulatba önmagukat besorolni, de emberjogi eszmék leple alatt bármire kaphatók.
Ha jól végig gondoljuk, erről van szó. Nehogy azt higgyük, hogy a liberális bevándorláspolitika egy szemernyit is különbözik a sokat szidott Orbán-féle fasisztának nevezett verziótól.
Kérdőjelek
Ha ennyit már látunk, akkor képesek vagyunk komoly kérdéseket föltenni – akár a magyarországi „demokratikus ellenzék”, akár az Európai Unió mainstream bevándorláspolitikájával kapcsolatban. Mert látnunk kell, hogy a kettő ugyanaz!
Miért nem ismeri fel, és miért nem veszi komolyan a magyarországi „demokratikus ellenzék” az átlagember félelmeit a bevándorlókkal kapcsolatban? Nem képes, vagy nem akarja azokat felismerni? Esetleg nem azt a feladatot kapta?
Miért nem ismeri fel, és miért nem veszi komolyan az Európai Unió mainstream bevándorláspolitikája az átlagember félelmeit a migránsokkal kapcsolatban? Nem képes, vagy nem akarja azokat felismerni? Esetleg nem azt a feladatot kapta?
Mert látni kell, ahogyan az Európai Uniónak nincs szabad keze az ukrán válság rendezésében, ugyanúgy nincs szabad döntési lehetősége a menekültválságban sem. Minden kérdésben Obamával kell konzultálni!
A liberálfasizmus szerepe a menekültválságban
Lássuk be, Angela Merkel lehet ugyan egy véges képességű idős hölgy, és ugyanez vonatkoztatható az Európai Unió vezetőire is, de mögöttük egy hatalmas szakmai apparátus áll, amelyre ilyen feltételezést nem fogalmazhatunk meg. Emiatt vagyok kénytelen feltételezni, hogy a döntés joga nem náluk van, hanem egy neokonzervatív agytrösztnél, amelynek székhelye formálisan a Fehér Ház Washingtonban. Ha ez így van, akkor az már nem is lehet kérdéses, hogy egy Gyurcsány kaliberű fazon képes-e az átlagember félelmeit megérteni. Mert ennyire kreténnek a demokratikus ellenzéki politikusokat sem tarthatom.
Nehogy megkérdezze valaki, miért nevezem ezt liberálfasizmus néven! Mi más volna? A neokonzervatív agytröszt a saját akaratát globális méretű terror eszközével akarja az egész világra rákényszeríteni, melynek jelen esetben egyaránt áldozatai a menekültek és Európa egész népessége. És ehhez a terrorhoz a neokon agytröszt az emberjogi liberalizmus hangzatos szólamait veti be a menekültek emberi jogairól. Megkreálja és felfegyverezi az iszlám terrorizmust, létrehozza a menekültáradatot, hogy bevethesse az emberi jogi mantrát, így jön létre a menekültválság.
Milyen szerepet osztottak ránk ebben a játékban?
Mert mi csupán eljátsszuk a ránk osztott szerepet, bármi legyen is az. Orbán Viktor is csak szerepet játszik, még ha önálló akarattal rendelkező szereplőnek képzeli is magát. Maximum akkor volna a történetben szuverén résztvevő Magyarország, ha ki tudnánk védeni a kötelező kvótákat. De ki tudja, lehet, hogy ez is előre megtervezett – az Európai Unió szétverésére apellálva. Akár az átlagember félelmei is betervezettek lehetnek. Még az is meglehet, hogy Európa szélsőjobbra tolódása is betervezett. És természetesen az iszlám terrorizmus megteremtése a Közel-Keleten eleve a terv része volt.
Az orosz légierő is szerepet kapott ebben a játékban, hiszen az US Army helyett bombázza szét Szíriát, így a civil áldozatok és a lakosság szenvedése látszólag Oroszország számlájára írható. Törökország is egy eszköz, amely egészen jól manipulálhatóan végzi a feladatát. És mindezt a harmadik világháború kirobbantásának lehetőségét kockáztatva… Kénytelen vagyok feltételezni, hogy ez a lehetséges verzió is be lett tervezve!
Az amerikai csapatok pedig már itt vannak Magyarországon (és Európában) – minden eshetőségre készen.
Azt hiszem, az eredeti interjúban elhangzott magyar vonatkozású gondolatoktól elég messzire mutató következtetésekhez sikerült eljutni. Úgy érzem, ebben az egész gondolatmenetben csak egy igen apró részletkérdés, hogy a demokratikus ellenzéki politikusok Magyarországon képesek-e megérteni az egyszerű emberek bevándorlókkal szemben érzett félelmeit. Aki ezt az egészet kifundálta, nagyon jól tudta, hogy a menekültek és az európai népesség egymás ellen kijátszható – etnikai, vallási és szociális alapon. A „Divide & Rule" modern formája Európa népeinek megosztására az emberjogi liberalizmus elvei mentén fasisztákra és antifasisztákra. Mindez abból a célból, hogy a neokonzervatív hatalom a saját liberálfasizmusát leplezze. Vagy akár általuk magyarázza. Ez tudatos szítása az ellenségeskedésnek. Való igaz, hogy ennek az ellenségeskedésnek csak széleskörű társadalmi összefogással állhatjuk útját. De föl kell ismerni, hogy a fő ellenség, a fölbujtó a liberálfasizmus, összefogni ellene kell!
