A legutolsó blogbejegyzésem az Ártatlanság vélelme vs. jóhiszeműség a menekültválságban tárgyában íródott, abban egy szó sem hangzott el arról, hogyan képzelem el a menekültválság megoldását. Ha valaki csak azt az egyetlen írásomat olvasta, halvány fogalma sem lehet az erre vonatkozó gondolataimról. Azt sem tudhatja tehát, hogy nekem mi a véleményem az iszlám vallásról. Ahogy a cím is mutatja, a cikkben kizárólag az ártatlanság vélelméről és a jóhiszeműségről esett szó. Mégis akadt, aki a cikkem kapcsán rám akasztotta az iszlamofób rasszista címkét. Vélelmezem, hogy ez nem egyéb, mint rosszhiszeműség és előítéletesség. Sajnos ezek a fogalmak általában jellemzik a mai magyar társadalmat. Jelen cikkemet ennek a témának szentelem.

A magyar társadalom soha nem volt még ennyire atomizált, mint éppen napjainkban. Ennek okát is minden különösebb erőfeszítés nélkül meg tudjuk mondani, hiszen nem kell hozzá sok ész: az "oszd meg és uralkodj!" ennyire hatékonyan még soha nem működött, köszönhetően az egyre rafináltabb eszközöknek.

Virtuális terrorizmus

Az internet térnyerésével nem lettünk kulturáltabbak. Miért is lettünk volna? A technika fejlődött igen rövid idő alatt nagyot, nem az emberi tudat. Kevesebbet olvasunk, kevesebbet járunk színházba és moziba. Talán tájékozottabbak vagyunk a nagyvilág dolgaiban, mint korábban, de nem lettünk műveltebbek. Illetve van még egy pozitívum, amit elmondhatunk: ha több időt töltünk a monitor előtt ülve, a klaviatúrát püfölve, akkor arányosan kevesebb szappanoperát nézünk a tv-ben. Mégsem állíthatjuk, hogy az internet okosabbá, intelligensebbé tett volna bennünket. Sőt azt mondhatjuk, hogy az internet valami olyasmit hozott ki belőlünk, amit jobb lett volna rejtegetni: az agresszivitásunk tör a felszínre. Zombik lettünk, akiket az interneten keresztül mások irányítanak.

Az internet demokratikus, ez határozott pozitívum. Egy blogfelületen bárki elmondhatja a véleményét, nincs IQ-hoz kötve, ez idáig rendben volna. Az utca embereként jól beolvashatunk akár az egyetemi professzornak is. De az már nincs rendben, hogy a hiányzó érveket dehonesztáló gorombasággal pótoljuk. Megjegyzem, gyakran az egyetemi professzorok is. Hiányzik a vitakultúra, a véleménytolerancia, és legfőképpen pedig nem tudunk veszíteni.

Csak ennyit kell ismerni ahhoz, hogy valakik zombit csináljanak belőlünk: hogy nem tudunk veszíteni. Az internet csinál belőlünk zombit, csak a kezünkbe kell adni a lehetőséget, hogy elmondhassuk a véleményünket. A többit már elvégezzük mi magunk, önkéntesen, lévén az internet addikcióvá válik. Az addikció maga az érzés, hogy uralhatunk egy darabka virtuális teret, amelyre úgy hisszük, hogy hatással lehetünk, és amelyben mi vagyunk a megmondóemberek.

A kultúrharc a mindennapjaink részévé vált, harcosok lettünk mi magunk is. És ebben a harcban félművelt emberként is aktív szerepet vállalunk, olyanok is, akik egyetlen mondatot sem tudunk nyelvtani hibák nélkül leírni. Mégsem gondolom, hogy egyedül a félműveltség volna a felelős a kultúrharc eldurvulásáért, hanem a veszíteni nem tudó ego az ok, ami miatt a beismerést kimondani nem tudjuk, hogy "igazad van". Nap, mint nap azt látjuk, hogy a művelt ego éppen olyan kártékony tud lenni, mint a félművelt. Sőt, olykor még sokkal kártékonyabb is…

Az internet nem adja meg a személyes érintkezés élményét. A párbeszéd közben nem látjuk a másik arcát, a tekintetét. Nem érezzük egymás lelkének a rezdüléseit, nincs testbeszéd, mimika. Személytelenné válik minden. Egyre jobban elidegenedünk egymástól. A vitában nem együttműködni akarunk, hanem csak eltaposni a másikat. Félelemmel tölt el a felismerés, hogy ma is vademberekként ülünk a számítógép előtt, sőt egyre inkább elvadulunk. Aki irányítja ezt az egész "oszd meg és uralkodj!" szisztémát, mintha építene is a vadember ösztöneire. Létrehoztak belőlünk valami olyasmit, amit a való világban az iszlám fundamentalizmus jelent, s mi ehhez asszisztáltunk. Hisz mi a különbség? Mi virtuálisan ugyanúgy irtjuk egymást, ahogyan az iszlám terroristák irtják egymást a vallásháborújukban. A célunk az eltérő vélemény elnyomása, eltaposása.

A társadalom fasizálódása

A politikai életben megnyilvánuló táborelvű árokásás mintha építene is a félművelt emberek manipulálhatóságára, és belőlük kreálna megmondóembereket. Érezni ezt bármilyen portálon, a szélsőjobboldalitól kezdve a radikális baloldalig, de érezni a liberális portálokon is. Mindenütt ugyanaz az egybites embertípus az uralkodó, aki a világot fekete-fehérben látja. Vagyis a vitapartner vagy olyan, mint én, tehát egyetért velem, vagy ellenség! Köztes verzió nincs. Ez az embertípus nagyszerűen alkalmas az ellenségképzésre. Ennek az egybites világképnek az alapja nem a tudás és nem a gondolkodás, hanem valami kétes szintű szocializáció, ami nem jelent többet a "hiszekegy" szintjén elsajátított ismereteknél. De ahhoz éppen elégséges, hogy egyesek kikiáltsák, ki az ellenség, ki a rasszista, a fasiszta, vagy a náci. Vagy éppenséggel ki a liberálfasiszta, vagy az idegenszívű hazaáruló. Ezek a címkék a mai viták szokásos végpontjai, ahova eljutva minden párbeszéd megszakad, mert nincs miről többet beszélni. Sikerült a másikat vérig sérteni.

S ahogy lenni szokott az ilyen eldurvult vitákban mi magunk is egyre jobban azonosulunk a ránk aggatott stigmákkal, így lesz az egyik félből fasiszta, a másikból pedig liberálfasiszta. Az eredmény a magyar társadalom általános fasizálódása. Ami persze már egy külön vitatéma lehetne, hogy melyik a kisebbik rossz. A magam részről én semmi különbséget nem látok, az is fasiszta, aki fasisztázik. A liberális véleményterror is ugyanolyan totális tud lenni, mint a „hagyományos fasizmus”. De lévén, hogy az Egyesült Államok a saját neokonzervatív elveit globális méretekben kívánja az egész világra rákényszeríteni, ezért személy szerint én ez utóbbit látom fenyegetőbbnek.

Ilyen törésvonal mentén oszlik meg az egész magyar, sőt az egész európai társadalom. Világpolitikai szinten ez nagyjából az Egyesült Államok neokonzervatív politikája melletti elkötelezettségként, vagy ellenkezőleg, az USA politikájával való szembenállásként fogalmazható meg. Azt is ki merném jelenteni, ettől függ az is, hogyan határozza meg valaki a saját viszonyulását a másik pólus, Oroszország politikájához.

A liberális értelmiség felelősségéről

A társadalom atomizálódásáért a liberális értelmiséget különös felelősség terheli. Egyrészt azért, hogy a rendszerváltás után képtelen volt működőképes politikai programot állítani a társadalom elé. Másrészt azért, hogy kritikátlanul felvállalta a "nyugatos demokrácia" neokonzervatív értékrendjének a képviseletét, amely valljuk be, egy cseppet sem baloldali. Ezzel aztán kivívta magának a társadalom nagy többségének nyílt ellenszenvét, és a "nemzeti oldalra" lökött vagy másfél millió baloldali választópolgárt, akiknek elegük lett az "idegen érdekek" képviseletéből. Mára kiderült, hogy a teljes balliberális értelmiség önmagát meghazudtolva a neokonzervatív érdekeket védi, tehát szélsőségesen jobboldali.

Harmadrészt kiderült, hogy a balliberális értelmiség sem tud a vitában kulturáltan veszíteni, hanem kultúrgőggel próbálja a frusztrációját kompenzálni. Nos, ez a nagyképű és gőgös magatartás az, ami beteszi a kaput, és magatartásmintává vált bárki számára, aki egy vitában alulmarad.

Negyedrészt, a balliberális értelmiséget azért is felelősség terheli, és ezt hagytam utoljára, holott talán a legfontosabb volna, hogy nem tudta a társadalomban betölteni a tőle elvárt vezető szerepet. Jórészt az értelmiség feladata lett volna a félművelt rétegek arroganciáját okosan keretek között tartani. Ebben kellett volna jó példát mutatnia! Ne felejtsük el, hogy a liberális filozófia az eltérő nézetek tolerálását hirdeti, s ebből mintha semmi nem volna igaz.

Így alakult ki a blogvilágban az internetes terrorizmus. Ezzel egyáltalán nem az iszlám terrorizmussal kívánok párhuzamot vonni, csupán egy képzeletbeli kisebbség agresszív megnyilvánulására szeretnék rámutatni, amellyel terrorizálja az egész társadalmat. Ezt nevezem hétköznapi terrorizmusnak. Egy olyan elenyésző kisebbségről van szó, amely nem képes elviselni, hogy a demokratikus többségi akarat nem az ő véleményével azonosul. Ennek egyszerű példája a menekültválság, amelyben a balliberális vélemény a mai napig is az ellenőrizetlen bevándorlást támogatja. Tudva, hogy téves nézet és hazug álláspont, mégis kénytelenek vagyunk elviselni, hogy ezzel traktálnak bennünket - olyan átlátszó érvek kíséretében, hogy a bevándorlók majd fellendítik az európai gazdaságot és megoldják a társadalom elöregedésének problémáját.

Az újbaloldal kialakulásának ellehetetlenülése

A fentebb felvázolt törésvonal felülírja még a hagyományos jobb- és baloldali szembenállást is. Az ismert magyar sajátosság miatt ez nem is lehet másképp, hiszen a politikai „baloldal” az, amely az Egyesült Államok neokonzervatív irányvonalát képviseli – meglehetősen kritikátlanul. A bevándorlási válságban a polgári baloldal számára prognosztizálható, hogy teljesen nullára fogja amortizálni magát a 2018-as választásokig. Segít a társadalommal megértetni azt, hogy a magyar polgári baloldalnak köze nincs a baloldalisághoz.

Ami viszont új jelenség, hogy a menekültválság teljesen megosztja a radikális baloldalt is. Kiderült, hogy létezik a „liberális antikapitalista” típusa is (lásd TGM), de a Magyarországi Munkáspárt 2006 is a neokonzervatív irányvonalat követi, azaz kvázi-liberális. Általában elmondható, a radikális baloldal még azt sem igazán érti, hogy milyen szerepet játszik a menekültválságban az Egyesült Államok és a nyugati nagyhatalmak neokonzervatív politikája, a liberálfasizmus veszélyét pedig fel sem ismeri, így a kialakult álláspontja is teljesen fals. Ennek egy abszurd jelenség lett a következménye a blogvilágban, hogy kommunisták rutinszerűen fasisztáznak le más kommunistákat – pusztán az eltérő véleményük miatt. Idáig züllött a radikális baloldal is.

Ezen túlmenően a radikális baloldalon erősödik a „minél rosszabb, annál jobb” elvet valló nihilista nézet is, amely az iszlám terrorizmusban szinte potenciális szövetségest lát, amely segít majd a kapitalista termelési mód tarthatatlanságát bizonyítani. Ők a bevándorlási válságtól várják a szocializmusba vetett reményeik teljesülését. Azt mondják, „ennek a problémának a kapitalista rendszeren belül nincs megoldása”. És mindezt természetesen egy kis fasisztázással ők is megfejelik. A radikális baloldalon szép reményeknek nézhetünk eléje, mondhatom.

Persze a sztálinistákat és a dogmatikus marxistákat se felejtsük ki, akik teljesen magától értetődőnek tartják, hogy mindenkit fasisztának nevezzenek, aki a demokratikus szocializmust tekinti ideáljának.

Ennek az egésznek egy igen súlyos következménye van, hogy az újbaloldal kialakulásának reálisan esélye nincs hazánkban, lévén Magyarországon se polgári baloldal nincs, se radikális baloldal.

Csömör mindentől, még önmagamtól is

Már ott tartunk, hogy az ember nemcsak a politikai elittel szemben érez csömört, mondván, hogy politikus tisztességes ember nem lehet, de lassacskán megcsömörlik a liberális média-munkásoktól is, annyira nyilvánvaló a tájékoztatásban a ferdítési szándék és az agymosásra való törekvés. A baloldallal és a radikális baloldallal szemben pedig teljes a kiábrándulás. Még mindig ott tartunk, hogy a baloldalon nincs egyetlen hiteles politikus sem. Még mindig a liberálisok tartják magukat a baloldalnak, többek között a Kettős Mérce. A baloldal liberális kisajátítása folyik! Amíg ezt tűrjük, amíg a liberálisokat a baloldal nem tudja levakarni magáról, addig a helyzet reménytelen.

Nem csak az iszlám terrorizmus hatását érezzük a menekültválságban, de megvannak a menekültjei a virtuális terrorizmusnak is: menekülnek a bloggerek a blogtérből, de aggasztó mértékben csökken a választásokon résztvevő állampolgárok száma is. Ez is egyfajta dezertálás a társadalomból – a közömbösségbe. Ez a folyamat a demokrácia halála.

Az ember megundorodik még saját magától is. Elsősorban is megundorodik a fasisztázástól és a nácizástól, amiben része van, amit neki címeznek De undort érez attól is, ahogyan saját magát liberálfasiszta vádaskodáson kapja rajta. Úgy érzem, már nincs is kedvem írni. Értetlenül állok a jelenség előtt, hogy a liberális értelmiség képtelen észrevenni önmagát, hogy idegen érdekeket képvisel – ráadásul agresszíven. Nekem pedig undorom van attól, hogy erről beszélni kell. Megpróbálom legalább úgy tenni a dolgom, hogy ne konkrét személyek ellen irányuló „argumentum ad hominem” érvelésnek tűnjön.

Nem szívesen veszek már részt közéleti vitákban sem, mert erre a szintre nem akarok lesüllyedni. Inkább kimaradok belőle és hallgatok. Hosszú évekkel ezelőtt kialakítottam magamnak egy olyan életstílust, amelyben az írásnak szántam azt a szerepet, hogy segítségével az agyamat frissen tartsam, és megőrizhessem a képességemet a gondolkodásra. Ma már csak magamnak írok, nem várok hozzászólásokat és kitérek a viták elől.

De ha a blogvilágra gondolok, azt látom, hogy rengetegen gondolkodnak hasonlóképpen. Ilyen okok miatt nagyon-nagyon sokan hagytak fel az írással. Szinte kiüresedett a blogtér, annyian adták fel. Most eljött az a pillanat is, hogy a NolBlogon többé nem jelentetem meg az írásaimat.

Úgy érzem, ez ellen a hétköznapi internetes terrorizmus ellen tehetetlenek vagyunk. Hiába gondolnánk páran, hogy kulturált párbeszédre próbálunk ösztönözni másokat, ha nem vagyunk elegen. Hiába mutatnánk páran jó példát, hogyan kell veszíteni és közben embernek maradni, ha mindig többen vannak, akik nem így akarják, és éppen most szeretnének elégtételt venni a korábban elszenvedett sérelmeikért. Ilyen hétköznapi okok miatt nem lehet sikeres semmilyen jobbító szándék.

Pedig a tét nagy. Ébresztő! A huszonnegyedik órában vagyunk! Már nemcsak a demokrácia, de nemzeti létünk is a tét.

De ki áll a háttérben?

Ha már az „oszd meg, és uralkodj!” elvének alkalmazásáról beszélünk, akkor fel kell tenni ezt a kérdést is! Meg azt is, hogy kinek áll érdekében. Szokták mondani, hogy Orbán Viktor tudatosan szítja az idegengyűlöletet, így használja ki a migráns válságot. Én meg azt mondom, hogy a demokratikus ellenzék ugyanolyan gyűlöletkampányt fojtat, mint a kormánypártok. A demokratikus ellenzéknek ugyanúgy szüksége van az ellenségképre, mint a „nemzeti oldalnak”, hisz jobb híján ez tartja össze az ellenzéket.

Az „antifasiszta összefogásra” épített politikai kampány kifejezetten demokratikus ellenzéki sajátosság, lévén nincs konkrét programja az ellenzéknek. Ez a fő oka annak, hogy inkább a demokratikus ellenzéket vélem a fasisztázásban érdekelt félnek. De ha hozzávesszük azt is, hogy a neokon agytröszt mozgatja a háttérből az egész „liberális” ideológiát a menekültek befogadásáról, akkor kapjuk meg a teljes képet. Erre persze minden liberális csak legyint, hogy „összeesküvés-elmélet”.

De ha úgy nézzük a dolgokat, hogy a kormánypártok és a demokratikus ellenzék egyformán érdekeltek a kényes egyensúly fenntartásában, akkor a társadalom megosztása közös erőfeszítés eredménye. Ebben én azonban kevésbé hiszek – tekintettel arra, hogy a demokratikus ellenzék szerintem a nullára amortizálja magát a „fasisztázásra” épített gyűlöletkeltéssel. Nem lehet a magyar társadalom 80 százalékát büntetlenül lefasisztázni.

A valós képet abból kiindulva kapjuk meg, ha megértjük, hogy a neokonzervatív liberalizmus a baloldaliságot akarja kisajátítani önmagának. Így akarja a baloldalt kiiktatni, semlegesíteni, lekezelni. Márpedig nincs semmi, ami alapján a neokonzervativizmus baloldalinak állíthatná önmagát. Ezért van szüksége a fasiszták és a nácik jelentette ellenségképre. Ezzel az ellenségképpel tudja a maga embertelen kapitalizmus ideálja mellé állítani azokat, akik a liberalizmus szép eszméjében szeretnének hinni. Így lesznek hajlandók a szükséges rossz kapitalizmust elfogadni az emberi jogi ideáljaik kedvéért. Ezért kellett a neokonzervativizmusnak az önnön emberi jogi ideálképét megteremtenie, és azt minden reális határon túl is elfogadtatnia a liberálisnak mondott demokráciákban. Ez a vakhit válik az európai társadalmak szétverésének eszközévé.

Ehhez kell a fasiszta veszély jelentette fenyegetettséget ébren tartani! S ha nincs elég rasszizmus, akkor kreálni kell egy kis menekültválságot, ami életre hívja az iszlamofóbiát, és máris dühöng a rasszizmus, tehát van fasiszta veszély! A járulékos mellékhatás a terrorista fenyegetettség, a kényszerűségből bevezetett rendkívüli állapot, ami alapján a demokratikus szabadságjogokat korlátozni lehet, és a liberálfasiszta diktatúrát be lehet vezetni.

Ez a levezetés és ennyi a bizonyítás, hogy a neokonzervatív pénzügyi háttérhatalom áll az „divide et impera” elvének alkalmazása hátterében. Ez annyira egyetemes baloldal- és demokráciaellenes törekvése a neokonzervativizmusnak, hogy globális szervezettség nélkül nem lehetne végrehajtani. Könnyű belátni, hogy ez a politika az Egyesült Államoknak áll érdekébe. És nagyon is könnyű elképzelni, hogy a CIA az a szervezet, amelynek lehetőségében is áll ezt a politikát sikeresen megvalósítani az iszlám terrorizmus támogatásán keresztül.

Véleményem szerint zseniális húzásként értékelhető a két nagy világvallás, az iszlám és a kereszténység közötti ellentétek szítása. Elég sok legyet lehet ütni egy csapásra.

Az iszlám fundamentalizmus muszlim belügy

Végezetül egy hír, amely azt bizonyítja, hogy az iszlám fundamentalizmustól való jogos félelem nem iszlamofóbia és nem rasszizmus, következésképpen a fasiszta-vádak sem állják meg a helyüket. Ismét a Kettős Mérce blogra hivatkozok, melyben megjelent egy cikk Muszlimok indítanak kampányt az ISIS ideológiája ellen címmel. Végre valahára! Bár meglehet, hogy a szerző szándéka nem ez volt, de mégis beismerése annak, hogy a muszlim vallás feladata megtisztítani önmagát attól a rárakódó tehertől, amit az iszlám fundamentalizmus jelent.

„A dzsihádista terrorizmus térnyerése és hatékony propagandája, illetve az iszlám fundamentalista irányzatainak megerősödése indított arra egy hatalmas indonéz muszlim szervezetet, hogy nagyszabású kampányt indítson az Iszlám Állam gyilkos ideológiája ellen.”

Ez tehát a muszlim vallás belügye – annál is inkább, hogy Indonéziában is fenyeget az iszlám fundamentalizmus térnyerése. Nem lehet tehát az európai népességre terhelni sem a felelősséget, sem a következményeket az iszlám terrorizmusért. Aki pedig szeretne a liberálisok közül ehhez a misszióhoz csatlakozni, véleményem szerint nyugodtan megteheti.

Miránk ebből annyi tartozik, a világot fenyegető legnagyobb veszély a neokonzervatív métely, amely a vallási ellentéteket a „divide et impera” szellemében provokálja.